A bányászviseletrõl

A magyar bányászviselet fejlődése

A magyar bányászviselet fejlődését igen nehéz bemutatni, hiszen a Kárpát-medence a népek kohója volt, ahol a népvándorlástól kezdve különböző népek érkeztek, alakultak át és tűntek el. Különösen igaz ez a bányászattal kapcsolatban, hiszen a magyar nemzetiségű bányászok mellett Európa különböző részeiből érkezők is dolgoztak Magyarországon. Tirolból és Szászországból elsősorban szakmai tudásuk alapján, szlovák területekről pedig a jobb megélhetés reményében települtek át magyar bányavárosok környékére az emberek. A különböző nemzetiségű bányászok hazájukból magukkal hozták szokásaikkal, szakmai tudásukkal együtt a munkaruhájukat, vagy a díszegyenruhájukat is, amit sok esetben a nem­zetiségük kinyilvánítására kérkedve hordtak. A bányászokat mindig a foglalkozásuknak megfelelő sajátos viseletük különböztette meg embertársaiktól.

A bányász munkaruha

A magyar bányász viseletének legrégebbi ábrázolása bányavárosaink címerein, pecsétjein található, ennek megfelelően a használatukról már a 13. századtól állnak rendelke­zésre adatok. Az egyik ilyen megmaradt emlék bányászviseletről egy nagybányai pecsét 1347-ből, amin egy parasztot és egy bányászt ábrázolnak munkaruhában.

A különböző vidékekről származó metszetek és leírások azt bizonyítják, hogy a bányászok munkaruhájában nem volt sok különbség, mégpedig nagyjából következőkből állt:
– fejre húzható csuklya
– elöl egy sorban gombolódó ruha, ami hátul általában térdig ért
– derékban általában övvel vagy a farbőrrel átkötve
– a nadrág hosszú és testhez simuló
– a zubbony vagy bányászing válla (felül és oldalt is!) ki volt tömve
– csizma vagy cipő

Díszegyenruhák

A bányász munkaruhákkal szemben a díszegyenruhák igen nagy változatosságban terjedtek el hazánkban. A díszes bányászegyenruha formáját, alapvető jel­legzetességét azok a munkaruhák alakították ki, amelyeket a bányákban használtak, ennek köszönhető a széles gallér, csuklya, magasított váll, bélelt kabátujj, farbőr, térdvédő, stb. A korábbi években, a szegényebb bányászok ezeket a munkaruhákat hordták ünnepi viselet­ként, egy-egy csattal, vagy rézgombbal díszítve. A bányapolgárság kialakulása, a bányászok anyagi jólétének növekedése alakította ki azt a látványos díszegyenruhát, amit csak ünnepi alkalmakkor viseltek. Ezeket a nemzetiségi viseletüknek megfelelően formálták át.

Nyugati szomszédainknál már a 16. századtól kialakultak egységes díszegyenruhák (Tirol, Freiberg, Harz hegység). II. Miksa 1573-ban a Habsburg birodalom területén törvénnyel próbálta rendszabályozni az egyenruha viselését és formáját, de ez évszázadokon át az egyes nemzetiségiek kiváltsága és szokásjog maradt. Későbbiekben, hazánkban is voltak hasonló egységesítési próbálkozások, de ezekkel sem tudtak felülkerekedni a hagyományokon.

Már korábban említettük, hogy igen nehéz a viseletekkel kapcsolatosan határozott kijelentéseket tenni, hisz oly változatos világgal állunk szemben. Ennek megfelelően a díszegyenruhák kutatása közben is többféle teóriával találkoztunk. Az egyik elmélet szerint a hazánkban elterjedt díszegyenruhákat következőképpen osztályozhatjuk:

– Magyaros ruha: fehér színű grubenszerű felső zubbony zöld gallérral, zöld csákó, vitézkötéses piros csizmanadrág (aranyszínű paszpollal), és csizma. Szokás ezt az öltözéket ércbányász egyenruhának is nevezni.
– Tiroli fehér ruha (Schwarz-vidéki): fehér, vállgalléros zeke és fehér testhezálló nadrág (arany vagy piros paszpollal) melyhez csákót hordtak és kiscsizmát vagy zárt bőrsarut.
– Miksa-féle viselet (Ausztriában): tulajdonképpen a ma ismert bányaing őse melyet fekete nadrággal hordtak.
– Freibergi fekete ruha (Harz-hegységi): a tulajdonképpeni fekete gruben és a hozzá hordott fekete csizmanadrág, hosszúszárú csizmával.

Másik forrásunk „A magyar bányászat évezredes története”, mely a következő felosztás szerint vélekedik:

– Magyar bányász díszegyenruha: Magyarországon Erdély kivételével a legelterjedtebb volt a zöld csákós, fehér­zubbonyos piros nadrágos egyenruha, amely a 14. századtól a 20. század elejéig a történelmi ércbányászati vidékeken használatos volt. Festményeken, címere­ken, domborműveken, ennek számos bi­zonyítéka van. Számunkra a legértéke­sebb az 1513-ban L. A. jelzéssel festett rozsnyói Szent Anna oltárkép, amely vi­lágviszonylatban, a bányászat technika­történeti vonatkozásában is forrásértékű dokumentum. A magyar bányaváros-címereken is számos példáját találjuk a piros nadrágos bányászvi­seletnek. A hagyományos magyar bányász díszegyenruhának a legteljesebb leírása a Bik­kessy-féle gyűjteményben található, amelyben az alábbi leírás olvasható:

„A tíz coll ma­gas, zöld nemezből, olykor bársonyból készült kalpagot a keresztbe fektetett bányászék és kalapács, a bányászjelvény díszíti. A kabát színe fehér, a puffos ujjak vállban csipkével díszí­tettek, ami a magyar bányászviseletet minden külföldi viselettől élesen megkülönbözteti. A hosszú nadrág piros, arany, vagy ezüst sujtásokkal díszített.”

– Freibergi típusú díszegyenruha: A tatárjárás után Selmecbányán a bányászok jórészét a Freiberg-környéki alsószósz telepesek és leszármazottjaik képezték, akik magukkal hozták viseletüket, a freibergi fekete egyenruhát, ami a legjobban elterjedt elsősorban a magyar szénbányászatban és napjainkig megőrizte formáját. Az eredeti freibergi, vagy szász díszegyenruha fekete zubbonyból és testhez simuló fehér nadrágból állt aminek számos változata volt ismeretes a bányász és kohász szakmák külön­böző munkaterületein, amihez többféle kalapot vagy csákót viseltek. Általános volt a gamás­lis fekete félcipő fehér harisnyával, és a fekete lakk farbőr és térdvédő.

– Tiroli díszegyenruha: Elsősorban Selmecbányán az Ausztriából származó bányászok az úgynevezett Miksa-féle bányászegyenruhát viselték. Ez fehér zubbonyból, vagy térdígérő kabátból, szűk fehér térd­nadrágból, fehér harisnyából és csatos félcipőből állt. A zubbonyt a farbőr széles csatos öve szorítja össze. A kabát derékig egysoros ezüstgombbal volt díszítve, azon alul nyitott volt. Az egyenruhához bányászjelvénnyel díszített zöld, siltnélküli csákót hordtak

– Bibertárói díszegyenruha: Selmecbányán és környékén igen elterjedt volt a „Biberstollennak” hívott díszegyenruha, amit a külföldi utazók is magyar viseletnek tartottak. Ez testreszabott fekete, piros bársony­galléros bányászkabátból állt, amit feszes fekete nadrággal és csizmával hordtak aranycsatos bőrövvel kiegészítve és hozzá kúpos zöld kalapot hordtak. Ez az elegáns viselet nem csak Selmecbánya környékén, hanem Besztercebányán, Körmöcbányán is igen elterjedt volt. Ezt a viseletet kissé módosított formában napjainkig megőrizte a gruben néven ma is használt bányamérnök-hallgatók egyenruhája.

Az előbbiekben felsorolt bányász díszegyenruhák keverékének számos változata terjedt el. Sok esetben ezeket a ruhákat az alkalomnak megfelelően fehér, vagy fekete csokornyakkendővel, vagy különböző kesztyűkkel hordták. Egy Selmecbányán az OMBKE megalakulása alkalmából készült 1892-es fényképfelvételen legalább tízféle bányászegyenruha látható. Feltételezhetően erre a rendezvényére elsősorban a magyar származású, vagy magyarul tudó hallgatók és tisztviselők jöttek össze az éppen rendelkezésre álló díszegyenruhában.

Nagybányán a magyaros díszegyenruha volt használatban, de tudomásunk szerint zöld gallér nélkül. A Teleki Magyar Ház gyûjteményében megtalálható öltözékbõl a zöld csákó is hiányzik, viszont a vitézkötéses piros csizmanadrág és csizma mellett egy bõrkötény (farbõr?) is tartozik hozzá.

Ezt a díszruhahasználatot írja le Ferenczy Béni is „Nagybányai emlékeim” címû írásában (Második vázlat, 1956):

„Bányanévnapkor reggel a bányászok a lampionokkal, girlandokkal feldíszített bányaszáj elõtt gyülekeztek, innen indult a felvonulás a nagymisére. Legelõl ment fekete-ezüst bányadíszben a rezesbanda, élén a zenemesterrel, utánuk a bányaigazgatók, mérnökök és hivatalnokok kisebb csoportja, ezután a vájárok, nagy, aranygombos, hófehér kabátban, rikító piros nadrágban, ragyogóan kifényezett csizmában, hátul deréktól lógott a fekete bõrkötény, az „arsléder”, fehér kesztyûs kezükben, vállhoz emelve a díszcsákány – az ünnepi Te Deum alatt õk képezték a fõoltár körül a díszõrséget, utánuk a többi bányászság, ünnepi díszben, így vonultak végig harsogó zenével a lakosság sûrû sorfalai között a városban.”

Az egyenruha részei, kiegészítők az egyenruhákhoz

A fegyverviselés még a középkorba visszanyúló tradíción alapszik. A folytonos háborúkra, állandó török veszedelemre tekintettel rendelet írta elő, hogy a bányászok kardot és puskát kötelesek hordani. Fegyverrel kellett megvédeniük a bányát, a bányász településeket, a kitermelt érceket, fémeket és önmagukat is a portyázó törökök és rablók ellen. Például a selmeci bányabíró 1648-ban elrendelte, hogy mindig kéznél legyenek a fegyverek és a templomba, vagy a bányabíróságon a tisztelet megadása miatt kössék fel kardjukat. A fegyverviselést a bécsi udvari kamara 1822-ben rendelettel tiltotta meg, mert többször nem megengedhető módon használták (például párbajra). 1849-ben Klauzál Gábor ipari miniszter a bányász szabadságjogokkal együtt eltörölte a fegyverviselést, viszont a kard viselését a bányatiszteknek hivatali, beosztásbeli kellékként meghagyták. Ettől kezdve a kétkezi munkát végző bányászok csak bányajáró botot használhattak. A jogfolytonosság elvén a mérnököknél és az akadémistáknál a díszkard viselése a díszegyenruhához 1945-ig kötelező volt.

A gruben, a walden, a veblen és az auf tartozéka az ún. selmeci sapka. A selmeci sapka fekete vagy barna színő, elejét illetve hátulját hat kis arany vagy ezüst (veblen) állományjelző gomb díszíti, amelyek között arany vagy ezüst (veblen) színő zsinórt vezetnek át. A sapka oldalán egy állományjező, kerületén pedig egy szaknak megfelelő színő zsinór fut. A sapkát úgy kell viselni, hogy az állományjelző a baloldalra kerüljön. Korábban a selmeci sapka alatt a huszárcsákóra hasonlító fejfedőt értettük, melyet még a Sopronba költözés után is viseltek. A sapkát miután levettük, az egyenruha bal vállán található sapkatartó zsinórhoz rögzítjük az állományjelzővel felfelé, nyílással befelé. Ezt a zsinórt korábban lovassági vállzsinórnak nevezték, ma a sapka megtartására szolgál.

A viselethez hozzátartozott a hosszúszárú pipa, a bányajáró fokos (pickhammer), a furkósbot (ziegenhammer), a kard és a farbőr (arschleder).

A farbőr magyar eredetû hosszúkás fél-ellipszis alakúra szabott, durva disznóbőrből készült védőöltözék volt, melyet a bányász a derekára szíjazva a hátsó felén hordott. A meredek, szők vágatokban való lecsúszáskor védte nadrágjukat és ülepüket. Egymásra fektetett gerendákon csúsztak le úgy, hogy a farbőr végét a lábuk között előrehúzták, és erre ültek. Ám telente a Schacht-kocsmából hazafelé jövet szánkó helyett is megtette a meredek selmeci utcában. Később a védő funkciót elvesztette, ma már csak díszként viselik, illetve a Fuchsmajor használja balekkereszteléskor.

Régen a bányászok sok előjog mellett fegyverviselési joggal is bírtak főként a török világban, ezért oldalfegyverként kardot, illetve a kohászok hosszú tőrt viseltek. Ezt a jogot az udvari kamara a szabadságharc leverése után elvette.

A fokost kezdetben szintén munkaeszközként használták, ám a technika fejlődésével szerepe jelentéktelenné vált és ma már csupán díszként (vagy balekfenyítő eszközként) használatos.

A furkósbot viselésének szokását a német Burschenschaftoktól vették át az akadémisták. Ez egy hosszú, marokra fogható keményfa bot volt, melyet gazdája bevésésekkel, bevert szegecsekkel esetleg szalagokkal díszített.

Forrás: http://anczug.uw.hu/

Comments are closed.