Metz József (1914-2004)

“Nevelni a szépre, a jóra, népünk, a mellettünk élők és szülőföldünk iránti megbecsülésre, szeretetre. És a becsületes, de sokszor ki nem fizetődő munkára.” E két mondat nem csupán Metz József pedagógusi hivatásának vezéreszméit foglalja magába, hanem életfelfogásának, értelmezésének lényegét is.

1914. november 24-én született az Arad megyei Elekszõlõsön. Gimnáziumi tanulmányai java részét Csíkszeredában végezte, 1936-ban Kolozsváron történelem, magyar és földrajzszakos tanári diplomát szerzett. Felnőtt fejjel kerül a hajdani Asszonypatakára, de nagybányaibbá vált sok tősgyökeres patriótánál. 1940-ben nyert katedrát az újjászervezõdõ magyar tannyelvû gimnáziumban, amelynek tanári könyvtárában valóságos szellemi kincsestárra lelt. Igazgatói feladatul kapta az iskolatörténet megírását, s a múltban való elmélyülés gyümölcse nem csupán egy értékes dolgozat lett, hanem az elszakíthatatlan kötõdés is az iskolához – és a településhez.

Hitte és vallotta, hogy a felnövekvõ nemzedékekben a szülõföldhöz való kötõdés szálait kell szorosabbá és tartóssá tenni. Tanítványaiban – a gimnáziumban, melynek késõbb igazgatója lett, a bányaiskola érettségi elõtt álló diákjaiban, a vegyészeti szakközépiskolában, a 2-es számú magyar tannyelvû középiskolában – ezt építette az irodalomtanítással, a múlt gazdag örökségének megismertetésével, a csodálatos természeti környezet megszerettetésével. Ez a szándék és nemes igyekezet hozta létre az ötvenes évek közepén a középiskolai önképzõkört, amelynek szellemi irányítója és mentora volt. A diákok Tabéri Gézával, Gellért Sándorral, Bustya Endrével leveleztek, Nagybányai képeskönyvet állítottak össze, népköltészeti gyûjtéshez láttak, részt vettek az Ady Endre születésének 80. évfordulójára szervezett ünnepségek elõkészítésében. Ez már sok volt a nemzetiségi önismeret ellen hadat indító hatalomnak. 1959. október 6-án, az államrend veszélyeztetése vádjával letartóztatták. Minden fondorlat ellenére sem sikerült bíróság elé juttatni, hat hónap vizsgálati fogság után így szabadon engedték. Katedráját azonban nem nyerhette vissza, mivel “három hónapnál hosszabb ideig igazolatlanul hiányzott munkahelyérõl”. Építõtelepen lett anyagkezelõ, közben feleségével, Márta nénivel, álnéven száznál is több turisztikai cikkel járult hozzá a szülõföld szépségeinek megismertetéséhez. A hatvanas évek végén engedték újra katedrára. Elõbb Felsõbányán, majd Giródtótfaluban tanított földrajzot és latint.

A csöndes gyûjtögetés évei voltak ezek, amelyek gazdag termése 1989-et követõen történelmi, irodalmi, mûvészeti tanulmányokban, ismeretterjesztõ írásokban öltött testet alkalmi kiadványok, folyóiratok, kalendáriumok hasábjain. A nemes gesztussal közzétett szellemi kincsestár legértékesebb darabjai a nagybányai EMKE-füzetek. Kulturális és irodalmi rendezvények, megemlékezések rendszeres elõadója, szellemi mecénása volt, a század utolsó évtizedében szinte nincs is olyan nagybányai vonatkozású szellemi termék, mely mögött tanácsai, eligazításai, segítõ és bíztató szavai ott ne rejlenének.

Lakásának ajtaja nyitva áll mindenki előtt, aki részesülni akart művelődési, irodalmi búvárlásainak eredményeiben. És mindenkinek szívesen mesélt, magyarázott, oltotta fiatalokba és idősekbe a szülőföld szeretetének rózsamagvait. Múló értékrendeken és előítéleteken felülemelkedő bölcsessége, embersége, derűs humora bátorítást nyújtott mindenkinek, aki megfordult környezetében.

2004. április 7-én hunyt el. Életének utolsó hat évtizedében, miközben a város és a Bányavidék titkait kutatta, lassan ő maga is belenőtt a tájba. “Két igazi műemléke van már csak Nagybányának – mondogatta utolsó éveiben tréfás-komolyan: – az István-torony, meg én”. S aki ismerte, tudja: szavai nem túlzó önbecsülésből eredtek. Épp ellenkezőleg: Kháron ladikján ülve saját kicsinységét óhajtotta tudtunkra adni: “elgyengültem, megöregedtem, már csak arra vagyok jó, hogy meglátogassanak.”

Munkásságát 1998-ban az EMKE Kun Kocsárd-díjával jutalmazták. A Nagybánya Város Díszpolgára cím, a Pro Cultura Hungariae díj szerény jelképe volt annak, hogy személyét tisztelték, sok évtizedes munkásságát még életében megbecsülték.

Comments are closed.