Németh László (1901-1975)

Író, esszéista, a 20. századi magyar prózairodalom egyik legkiemelkedőbb képviselője, Baumgarten-díjas (1930), József Attila-díjas (1950), Kossuth-díjas (1957).

1901. április 18-án született Nagybányán, de nevét csak június 12-én jegyeztették be a Híd-utcai református templom anyakönyvébe. Édesapja, Németh József, gyermek- és ifjúkorának rajongásig szeretett eszményképe, nagy műveltségű földrajz és történelem szakos tanár volt, kiváló nevelő, akit „a szeszélyes tanársors” vetett Nagybányára, annak is több évszázados múltra visszatekintő középtanodájába. Három éves korában, 1904-ben az egész család előbb Szolnokra, egy évvel később a fővárosba költözött. 1920-ban beiratkozott a bölcsészetre, de néhány hét elegendő volt, hogy a lélektelen előadások elriasszák és átiratkozzék az orvosi egyetemre. 1925-ben avatták doktorrá.

A gyógyítani akaró emberek fajtájába tartozott: testet gyógyítani, lelket gyógyítani, társadalmat gyógyítani, vagyis felismerni hol a baj – és segíteni. Ezt csinálta világéletében: gyakorló orvosként, íróként, filozófiai színvonalú publicistaként, pedagógusként. Egy ideig fogorvos, majd iskolaorvos. Huszonnégy éves fővel, a Horváthné meghal c. paraszttörténetével megnyerte a Nyugat novellapályázatát. Egy évvel később már a Nyugatban, a Protestáns Szemlében, a Társadalomtudományban jelentek meg cikkei, később az Erdélyi Helikonba és a Napkeletbe írt. Amikor 1932-ben egy tanulmánya kapcsán Babits-csal nézeteltérése támadt, maga indított folyóiratot, a Tanút, amelyet egymaga írt és szerkesztett. 1929 telén tuberkulózisban megbetegedett. Felhagyott a fogorvosi gyakorlattal. A háborút követően jelent meg művészileg leghibátlanabb regénye, az Iszony. Egy időre Hódmezővásárhelyre megy, ahol iskolaorvos és biológiatanár. Itt keletkeztek legjobb pedagógiai esszéi, és itt írta meg azokat a drámákat, amelyek majd az irodalom első sorába emelték.

1957-től nemcsak a legnépszerűbb írók egyike volt, hanem az élő irodalom egyik legfőbb szereplője is. Epikai fő műve, a nagy terjedelmű Égető Eszter, már megjelenésétől klasszikus regénynek számított. Drámáit egymás után adták elő, és gyorsan írta az újakat: Galileije a kor egyik legnagyobb színházi sikere volt. Rengeteget olvasott, műveltsége káprázatos volt; biztonságos nyelvtudása nyelvészekkel vette föl a versenyt: semmit sem szeretett fordításban olvasni, inkább megtanult még egy nyelvet, hogy az elébe kerülő könyvet eredetiben értse. Vállalta szülővárosát, önéletrajzi írásaiban és regényeiben egyaránt vissza-visszatér oda; az 1918 nyarán itt töltött szép napok emléke életreszóló élmény marad számára.

1975. március 3-án halt meg Budapesten. Születésének 90. évfordulója óta megkeresztelésének színhelyén, a nagybányai Híd utcai református templomban emléktábla őrzi emlékét, s a negyven év múltán újraindult önálló magyar gimnáziumunk is az Ő nevét vette fel.

Comments are closed.