Névadónk


Tersánszky Józsi Jenõ (1888-1969)

Bajor Andor írja róla: „nagybányai sziklatörõ mesterek ivadéka volt, olyanoké, akik ismerték az arany vándorútját a sötétbõl a tûzbe, a tûzbõl a Mincbe, a Mincbõl a pénzes zsebbe, onnan pedig a még nagyobb sötétbe”. Régi nagybányai családból származott, a Zazar-parti ház, amelyben született, a városrendezés áldozata lett éppúgy, mint Németh László szülõháza.

Érettségi után (1906) apja akarata szerint elõbb jegyzogyakornok volt Szapáryfalván, majd joggyakornok Nagybányán. A korlátoktól egyre inkább szabadulni akaró ifjú úgy vélte, hogy gondolatainak, érzelmeinek kifejezésére az ecset és a vászon a legmegfelelõbb eszköz, így szorgalmasan látogatta a festõiskolát is. Thorma János oktató munkája azonban nem elégítette ki. Budapestre távozott ahol az egyetem jogi karán készült folytatni tanulmányait, de a tandíját elmulatta, s kénytelen volt segédmunkásnak szegõdni.

Írogatni kezdett, különös hangú elbeszélései sorra jelentek meg a fõvárosi lapokban. A közfigyelem 1910-ben irányult rá, amikor egyik elbeszélését a Nyugat közölte. Az I. világháborúban önkéntes, háborús élményeit „Viszontlátásra, drága…” c. regényében örökítette meg, amely elsõ nagy írói sikere, a háborúellenes magyar irodalom kiemelkedõ alkotása. Fõ mûvében, a Kakuk Marci-ban a polgári társadalom keretei közül kihullott, máról holnapra élõ csavargót rajzolja meg egyértelmû rokonszenvvel, annak magatartásában, gondolkodásmódjában a számára legfontosabb emberi tulajdonságot testesítve meg: a személyes függetlenséget és szabadságot.

1919 után egyszer sem jött haza, a „Félbolond” címû regénye (1942) azonban minden más írásnál megragadóbban adja vissza a hajdani Nagybánya, az egykori festõtelep hangulatát. Szülõvárosa megbecsülését jelzi, hogy 1912-ben a zártkörû Teleki-társaság tagjai közé választotta.

Hogy miért nem látogatott haza, azt a 60-as évek elsõ felében így indokolta: „Bennem Nagybánya úgy él, ahogyan gyermekként, ifjúként megismertem, megszerettem. Tudom, hogy – mint annyi más – ez a város sem az már, mint ami akkor volt. Nem szeretném ezt a bennem élõ képet összetörni.” Nem is törte össze. Ezzel a töretlen képpel távozott 1969-ben ada, ahol tovább szõheti „rendhagyó” világát. Nevét a Szentháromság-templomban elhelyezett emléktábla õrzi.

Comments are closed.