„Akik a bányászat hasznos polgárai voltak…”

A zalaegerszegi Magyar Olajipari Múzeum új kötete elé

Érdekes kiadványt tartok a kezemben. A zalaegerszegi Magyar Olajipari Múzeum (MOM), amely az anyaországi múzeumok közül szinte egyedülállóan, dícséretes nyitottsággal és elkötelezettséggel fordul a szûken vett kutatási területén kívül esõ témák és kérdések felé is, s a tudomány határtalanságát (vagy a határok örökkévalóságát) hirdetve megyénkben is több dícséretes bányászattörténeti kezdeményezést tudhat magáénak, ezúttal egy életrajzi lexikon kiadójaként állt a közvélemény elé.

A máramarosi MOM-kezdeményezések kapcsán a kapniki Papp Simon és Born Ignác emlékek létrehozását, e két jeles, részben vidékünkhöz is kötõdõ geológus-ásványtudós emlékének szobrokban való megörökítését kell mindenekelõtt megemlítenünk. A kapnikbányai helytörténeti gyûjtemény megalapítása, két bányászattörténeti kiállítás megrendezése a nagybányai Teleki Magyar Házban, valamint az ezeket segítõ anyagi és szakmai hozzájárulás mellett a most megjelent életrajzi lexikon kapcsán is örömmel jegyezhetjük fel: jelentõs, mert hézagpótló mû került a Nagybánya-környéki bányavidék és a történelmi Máramaros bányászati múltja iránt érdeklõdõ laikusok, szakemberek asztalára.

Közhelyszámba menõ tény, hogy Nagybánya-környéke és Máramaros a történelmi Magyarország egyik leggazdagabb vidéke volt ásványkincsekben, ahol többek között aranyat, ezüstöt, ólmot, rezet, vasat és sót termeltek. A kb. 180 km hosszú és 30-40 km széles vulkanikus zóna az Avas-Gutin-Cibles helységek mentén Nagytarnától (Tarna Mare) Óradnáig (Rodna Veche) húzódik, ÉNy-DK irányban. Ez a kiterjedt bányavidék, amely Máramarosban az Iza völgyétõl Borsabányáig terjedõ területet is magába foglalja, valamikor a történelmi Szatmár, Máramaros és Szolnok-Doboka vármegyékhez tartozott. Ma viszont két ország, Románia és Ukrajna, illetve három romániai megye, Szatmár, Máramaros és Berszterce-Naszód osztozik rajta.

A Kõhát-Gutin-Lápos vidék számos ásványtani és ércteleptani különlegességet és érdekességet nyújtó bányahelyei közül a hozzánk közelebb esõk – Fernezely, Felsõbánya, Nagybánya, Kapnikbánya, Erzsébetbánya, Iloba, Misztbánya és Láposbánya – különösen arany- és ezüstkincseirõl voltak híresek. Közismert, hogy Mátyás idejében a korabeli Magyarország arany- és ezüsttermésének közel kétharmadát az itteni bányák biztosították. De az 1860-as években a magyarországi ólomtermelés több mint 50 százalékát is Felsõbánya, Kapnikbánya, Erzsébetbánya és Óradna adta. Ha kitekintünk a máramarosi bányamedencére az itteni sóbányák 19., majd a 20. század eleji termelési szintjérõl is van olyan adat, miszerint a Magyarországon kitermelt só több mint fele Aknaszlatina, Rónaszék és Aknasugatag bányáiból származott. Talán kevesen tudják, hogy a máramarosi Dragomérfalva, Izakonyha, Izaszacsal, Felsõszelistye – az Iza-völgyének térsége – hosszú idõn át a kõolajbányászatban is szerepet játszott.

Évszázadokon keresztül tehát a környék mindennapjai elválaszthatatlanok voltak a bányászattól. Ez és az ezekhez kapcsolódó iparágak jelentették az itt élõk számára a megélhetés forrásait, amelyek nem csak a környékrõl, de a korabeli Magyarország és Európa minden területérõl vonzották a magyar, de a németalföldi, szlovák, osztrák, lengyel mérnököket, geológusokat, szakembereket is. Ezeknek a bányászati kutatásban, kitermelésben és feldolgozásban szerepet játszó embereknek az életútjáról, tevékenységérõl, szakirodalmi munkásságáról szól a Magyar Olajipari Múzeum bemutatás elõtt álló lexikális kiadványa.

A „Nagybánya és Máramaros vidékének földtani, ásványtani, kõolajipari kutatói, irodalma a XX. század közepéig” címû kötet szerzõi – Tóth János, a Magyar Olajipar Múzeum igazgatója, valamint a Nagybánya-környéki szakmai múlttal rendelkezõ, ma már Magyarországon élõ nyugalmazott geológus, Réthy Károly – az 1100-as évektõl napjainkig közel 900 esztendõt tekintenek át könyvükben, több mint 300 címszó segítségével. Különösen értékessé teszi munkájukat, hogy nem szorítkoznak a szûken vett bányászatra, de a kiegészítõ, vagy érintkezõ tudományágakkal foglalkozó személyeket is bevonták a kutatásba. Így a tárgyalt életrajzok és szakemberek között egyaránt vannak mineralógusok, kémikusok, fizikusok, geológusok, bányamérnökök, kohászok, hidrológusok, sõt tanárok, gyógyszerészek, jogászok – de még lelkészek is!

Természetesen a fent említett okból igen sok színû a nemzetiségi paletta, amelyet a lexikon érint: a magyar kutatók mellett a mû a román, szlovák, lengyel, osztrák, szász, német, spanyol sõt az arab stb. kutatókat is felsorolja, akiknek életében és munkásságában egy dolog volt közös: a feldolgozott terület, azaz Nagybánya és Máramaros régiója.

A lexikon említett interdiszciplináris nyitottsága mellett van még egy szempont, ami miatt különösen érdekes és értékes olvasmány lehet számunkra. Mint megjegyeztem: a tárgyalt idõszakban a korabeli Magyarország és Euróba legkülönbözõbb vidékeirõl áramlottak ide a telepesek, majd a többnyire Selmecbányán – a világ elso, Mária Terézia által 1763-ban alapított bányászati akadémiáján – végzett szakemberek, akik itt megragadva nem csak a bányászatból vették ki a részüket, de többnyire a települések vezetésében is részt vettek, bekapcsolódtak a környék életébe, kulturális-közéleti eseményeibe, mozgalmaiba. Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy a nagybányai, felsõbányai, kapniki stb. társadalmi elit döntõ hányada a bányászatban és a kapcsolódó iparágakban mûködõ mûszaki értelmiséget jelentette. Így e mostani kiadvány közvetve jeles személyiségeink (nyilván elsõsorban szakmai szempontból ismertetett) életrajzát is tartalmazza.

Találomra felütve a kötetet, örömmel fedeztem fel benne például Farkas Jenõ bányatanácsos, bányaigazgató nevét, aki egykori felsõbányai polgármester, a környékbeli turizmus és szervezett turistamozgalom megteremtõje volt; Palmer Kálmánt, a máig alapmûnek számító „Nagybánya és környéke” c. ismeretterjesztõ kiadvány szerkesztõjét; a kalandos sorsú Pokol Eleket, a szegény román tanítóból lett bányatulajdonost, akinek mesés gazdagsága több írónkat is megihlette; Szmik Antalt, Felsõbánya jeles monográfusát; Szirmay Antalt, a két kötetes „Szatmár vármegye” szerzõjét; lovag Stoll Károly országgyûlési képviselõt, aki a hólavina borította Kapnikbánya megmentésében vívott ki 1846-ban elismerést, majd 1848-ban Bem õrnagya volt és kormánybiztos; valamint Schönherr Gyulát, Nagybánya kitûnõ történészét. De például John Paget (Paget János) rövid életrajzát is megtaláljuk a kötetben, aki Wesselényi Polixénia Erdélyben megmagyarosodott ánglius férje volt Aranyosgyéresen, s ugyan sohasem élt vidékünkön, de „Magyarország és Erdély” c. muvében többek között a kereszthegyi bányáról is közöl figyelemreméltó feljegyzéseket.

Igen helyénvalónak éreztem tehát Réthy Károlynak a kötet elsõ lapjain található ajánlását: „Azoknak a nagyszerû embereknek az emlékére, akik hasznos polgárai voltak korunk bányászatának, társadalmának, és méltatlanul megfeledkeztek róluk.”

Jól kiegészíti a mûvet a két bevezetõ tanulmány, amely a területen folyó érc-, illetve szénhidrogén-kutatás és bányászat történeti kereteit foglalja össze. Mindezek mellett név- és irodalomjegyzék segíti a témában elmélyülni szándékozó olvasókat.

A kötet bemutatójára, amelyet ezúton is ajánlok figyelmükbe, november 9-én kedden, 18.00 órai kezdettel kerül sor a Teleki Magyar Házban, a szerzõk és a kiadó Magyar Olajipari Múzeum képviselõinek jelenlétében. Szeretettel várjuk az érdeklõdõ és vásárló közönséget!

Dávid Lajos

Bookmark the permalink.

Comments are closed