Szórványtól határzárakig

Wagner Péter: Erdélyi Szigetvilág c. nagybányai kiállítása elé

Wagner Péter építész, grafikusművész évek óta kitartó és hűséges kalauzunk ebben a különös Erdély-járásban, amelynek – képeinek köszönhetően – magunk is részesei lehetünk. Méghozzá úgy, hogy közben egyetlen pillanatra sem kell kitennünk a lábunkat a város, otthonunk valóságos, vagy képzeletbeli falai közül. A Mezőség, a helehupás vén Szilágy, a Szászföld csodálatos világa, Kalotaszeg templomai és szívbe markolóan szép tájai-épületei elevenedtek meg itt az elmúlt években, ezeken a falakon, s hozták el miközénk – mint képi lenyomatok –, a sokszínű Erdély hamisítatlan ízét, hangulatát. Olyanokként, amilyenek ezek a tájak: tavaszi fényben villódzók, vagy aranybarna színekben öltözöttek, fekete-fehérek vagy színesek, amiként a világlátásunk is változni szokott: reménykeltők és reménytelenek, derűsek és elhagyatottságukban elszomorítók. Sokszínűek – akárcsak az Élet, s amilyen Erdély a maga változásaiban, a maga tájaiban, embereiben, közösségeiben – nem csak a jelenét, de múltját, jövőjét tekintve is.

Ez a képi és valóságos világ, amely most a falakról is visszaköszön, Fehér, Hunyad, Szeben és Brassó megyék legszebb tájai, ambivalens érzéseket ébresztenek bennünk. Örömöt, büszkeséget – mert a magyarigeni templomra gondolva eszünkbe jut Bod Péter, árva Bethlen Kata udvari lelkésze, a késő-barokk évtizedek legnagyobb magyar tudósa, „Erdély nagyérdemű Kazinczyja” (Orbán Balázs szavaival). Vagy az algyógyi kerektemplomot nézve Kuun Kocsárd földbirtokosra, művelődéspolitikusra, országgyűlési képviselőre gondolhatunk, aki 1888-ban teljes vagyonából földművesiskolát alapított itt azzal a céllal, hogy a magyar falvaknak a modern gazdálkodáshoz jól értő mintagazdákat neveljenek. S alapítványt tett, amelynek kamatait a magyar nyelvet rosszul, vagy egyáltalán nem beszélő Hunyad megyei református gyermekek taníttatására igyekezett fordítani. Ezeken a tájakon járva felvillan előttünk Fogaras, az itt tanító Babits és itt képviselősködő és iskolát építtető Mikszáth Kálmán, vagy Bem apó győztes piski ütközete, Kinizsi Pál, meg Báthory István törökök felett aratott kenyérmezei csatája. Vagy elmélázhatunk a méltán nagyhírű nagyenyedi Kollégium történelmén – amelyet Gyulafehérváron alapított Bethlen Gábor erdélyi fejedelem.

De bizony Gyulafehérvárról már nem csak a püspöki székesegyház és az itt nyugvó Márton Áron, Hunyadi László, vagy János Zsigmond juthat eszünkbe, de az erdélyi románság sorsunkat alakító nemzetgyűlése is. S ha Ruszkabányán járunk, a környék iparában meghatározó szerepet játszó Maderspach Károly és felesége, Buchwald Franciska is eszünkbe juthat, akit Haynau félmeztelenre vetkőztetett és a nyilvánosság előtt megvesszőztetett az 1848-49-es forradalom leverését követően, s ezzel a megalázott férjet is öngyilkosságba kergette. Marosszentimrén járva pedig nem kerülhetjük el a még Hunyadi János által építtetett református templomot, amelyről oly szépen-szomorúan ír – múltunkat, jelenünket és jövőnket is belevetítve Jékely Zoltán költeményében.

Egész zivataros, olykor viharos, máskor napsütéses történelmünk benne van tehát ebben a dél-erdélyi tájban – mégis talán a napsütést érezzünk kevésbé, amikor mostanság arra járunk. A táj – mondhatjuk – még érintetlen, bár Verespatak ebben máris megcáfolja szavainkat. Az épített örökség, a századokon át ott élt emberek keze nyoma már nagyon sokszor mutatja a pusztulás képét – és az ember… hát igen… az ember, a magyar ember is egyre kevesebb… Brassó megyében húsz év alatt (1992-2011 között) 63 ezerről 39 ezerre, Fehér megyében 24 ezerről 15 ezerre, Hunyad megyében 33 ezerről 16 ezerre, Krassó-Szörényben közel 8 ezerről 3 ezerre csökkent az ott élő magyarok száma. Ez így összesen csak ebben a négy megyében (!) 55 ezer ember, mintegy fél Nagybánya, akit két évtized alatt elveszítettünk. S ami ma Brassó, Fehér megyék, Hunyad és Krassó-Szörény gondja, az holnap Szatmár, Bihar és a székelység gondja lesz.

Wagner Péter egy nagyon találó – a tárlat címében is visszaköszönő (Erdélyi Szigetvilág) – hasonlattal él, amikor így ír erről a világról:

„A szárazföldek idővel szigetekre töredeznek. A szigetek lassan távolodnak egymástól… elsüllyednek, és sajnos csak ritkán, vagy soha sem emelkednek ki többé. A szigetek partját lassan elmossa a tenger… földjét elfújja a szél, hacsak nem szövik át a szívós gyökerek. A szigetek inkább fogynak, még akkor is, ha számuk nő. Minél több lesz a sok kicsi sziget, annál hosszabb a víz ostromának kitett partvonal. … A történelem viharai – háborúk, forradalmak, felkelések, a vas és a tűz – meg aztán az el- és kivándorlás, a kevéske gyermekáldás, mind-mind megtették dolgukat. Elfogyott a magyar, sok helyütt már csak emléke maradt. Romtemplomok, gazzal felvert cinterem, beomlott temetők. Egyre nő a lakatlan szigetek száma, megállíthatatlanul.”

Ismerjük az életérzést. Ismerjük a folyamatot, ismerjük ezt az állapotot, hiszen az a mienk is: itt Máramarosban sem jobb a helyzet, s a kilátástalan demográfiai erózió visszafordítására látszólag nincsenek jó válaszok. És mégis azt mondanám: vannak. És mégis azt mondanám: nem nézhetjük karbatett kézzel, hogy elvigye a tenger alólunk a földet.

Az elmúlt hét végén a szilágysági Kémeren voltunk egy találkozón. Székelyföldtől Budapestig, Marosvásárhely környékétől Válaszútig, Nagybányától Szilágysomlyóig gyűltek ott össze gondolkodó emberek, maroknyian: pedagógusok, politikusok, civilek, önkormányzati képviselők, vállalkozók, tanfelügyelők; vegyesen sokféle temperamentumú, és sokféle habitusú ember. Akiket egyetlen közös gondolat kötött össze: gyógyszereket találni az iskolahálózat megmentésére, kedvet teremteni az erdélyiekben a magyar iskolaválasztásra és a gyermekcsinálásra, jövőképet találni önmagunkban, s aztán visszatérve felmutatni azoknak a közösségeknek, ahonnan érkeztünk. Nagyon súlyos kérdésekről volt szó és talán végleg elveszett ügyekről – mégsem egymás vállán összeborulva sírni gyűltünk ott össze, hanem gondolkozni és beszélgetni. És állítom: a közös gondolkodásnál, a közös beszélgetésnél és a közös munkánál kezdődik szigeteink – és az ezeken a szigeteken még élő magyar közösségek – megmentése.

S hogy mi a folytatás? Melyek a kapaszkodók? A megszentelt, tiszta hagyomány. A hely, a történelem, a kultúra, a közösség ismerete. Közösségünk törvényeinek felállítása – amelyre közel öt évvel ezelőtt az Új Kiáltó Szó megfogalmazói tettek merész kísérletet. Maga Wagner Péter is azt mondja: minden veszve „hacsak nem szövik át szívós gyökerek” szigeteinket.

Ennek a nemzetnek, ennek a fogyatkozó erdélyi magyarságnak a gyökereit kezdte ki a nyugatról importált libertinus szabadosság, a mindent lehet és semmit sem kötelező divatos elve. Aprónak látszó egyéni döntésekkel folyamatok lavináját indítottuk útnak. Ma még csak arról döntünk, hogy gyermekünket román nyelvű ovódába íratjuk-e – holnap kiürült templomaink és kiüresedett közösségeink jövőjéről kell gondolkoznunk. Ma még könnyű szívvel eresztjük gyermekeinket a nagyvilágba (olykor még a köldökzsinórt is utánuk hajítjuk) – holnap eladhatjuk a családi házat, s magunknak is Nagy Britanniában, vagy Kanadában kell gyermekünk nyomában megtanulnunk új otthonra lelni – hogy az se legyen majd hova, és amiért hazatérjenek.

Identitásválsággal küzd az erdélyi magyarság – de identitásválsággal küzd a keresztény gyökerű Európa – és tudatosodjon bennünk: identitásválsággal küzdenek maguk a muzulmánok is, akiktől mi most maradék európai identitásunkat próbáljuk megvédeni. Hogy mekkora bajban van az iszlám és arab világ – annak felismeréséhez elegendő a keletkutató Germanus Gyula fél évszázaddal ezelőtt írt remek könyveit újraolvasni…

Hat-hét éves koromtól nagymamám különös útravalóval látta el éppen csak bontakozó gyermeki öntudatomat: „bárkit elvehetsz feleségül, a te dolgod, csak magyar legyen – s ha lehet református.” Semmi baja nem volt más nemzetekkel, sem más felekezetekkel. Tisztelte őket. Egyszerűen csak tisztába volt vele, hogy ez a törvény az Élet törvénye számunkra. Mi már nem mondunk ilyet gyermekeinknek. Mert szemérmesek vagyunk, mert nyitottak vagyunk, mert befogadók vagyunk, mert toleránsak vagyunk. Pedig konzervatívaknak kellene maradnunk, röghöz és vérhez kötötteknek, és a magunk fajtájához ragaszkodóknak kellene lennünk. Befelé építkezőknek, zárkózottaknak mint Amerikában az ámisok, vagy a konzervatív zsidó közösségek; egy időre be kellene zárnunk mint csigaházba lelkeinket – ha meg akarunk maradni.

Hogy avítt és naftalinszagú út ez? Lehet. De a gyógyszer sohasem kellemes ízű. És a gyógyszert le kell nyelni, ha életbe akar maradni a beteg. Magyarország határzárat épít – nekünk szellemi határzárakat kellene építenünk. Ez az egyetlen választásunk, ha nem szeretnénk a kihalt nyelvek és nemzetek sorát szaporítani.

És milyen jó, hogy vannak történészeink, akik elénk tárják a múltat. Milyen jó, hogy vannak kézműveseink, néptáncosaink, énekeseink, hagyományőrzőink – sokan és értékes emberek (!) –, akik kezünkbe és lábunkba oltják míves hangyományainkat, akik nyelvünket, hangszálainkat tanítgatják.

És milyen jó, hogy vannak képzőművészeink, vannak az építészeink, akik ebben a megoldásokat kereső, makacs és kitartó munkában itt vannak mellettünk és mint tükröt tartják folytonosan elénk azt a képi világot, amelyet ha reprodukálni már nem is tudunk, de amelynek évszázadok alatt felhalmozott és megteremtett értékeiből minél többet szeretnénk megőrízni és visszaadni.

Partjainkat tenger mossa – lábunk a vízben. De még alattunk és mögöttünk ez az „Erdély” és „Kárpát-medence” nevű csodálatos sziget – mi pedig gondolkodó, beszélgetni és közösen munkálkodni, építkezni képes, egészséges emberek vagyunk. Hát munkára fel.

Köszönöm kedves Péter ezt az elénk tárt tükröt – önöknek pedig hogy meghallgattak.

Dávid Lajos

This entry was posted in uncategorized. Bookmark the permalink.

Comments are closed.