Szent István Napok

Régi bányászünnep, amelyet több nyári kulturális rendezvénysorozat formájában ébresztettünk fel Csipkerózsika-álmából 2000-ben, a római katolikus egyházzal együttmuködve, képzõmûvészeti-helytörténeti kiállításokkal, ifjúsági és komolyzenei hangversenyekkel, régizene-elõadásokkal, népi és reneszánsz táncházzal, kézmûves-bemutatókkal, író-olvasó és közönségtalálkozókkal stb. Szent István a város védõszentje – szerepel történelmi címerében, névadója a település jelképének számító Szent István toronynak, valamint István Szállónak – így sok évtizedre visszanyúló hagyománya van a rendezvénynek, amelyet 1989 elõtt hosszú ideig nem gyakorolhatott a település magyarsága.

Régi nagybányai Szent István Napokról…

Bányanévnapkor reggel a bányászok a lampionokkal, girlandokkal feldíszített bányaszáj elõtt gyülekeztek, innen indult a felvonulás a nagymisére. Legelõl ment fekete-ezüst bányadíszben a rezesbanda, élén a zenemesterrel, utánuk a bányaigazgatók, mérnökök és hivatalnokok kisebb csoportja, ezután a vájárok, nagy, aranygombos, hófehér kabátban, rikító piros nadrágban, ragyogóan kifényezett csizmában, hátul deréktól lógott a fekete bõrkötény, az „arsléder”, fehér kesztyûs kezükben, vállhoz emelve a díszcsákány – az ünnepi Te Deum alatt õk képezték a fõoltár körül a díszõrséget, utánuk a többi bányászság, ünnepi díszben, így vonultak végig harsogó zenével a lakosság sûrû sorfalai között a városban. Az esti szürkületkor pedig a bányaszáj elõtt felállított emelvényen a csillés tanoncok pantomimet mutattak be, mint bányamanók, hosszú, fehér szakállal, arsléderrel, piros sapkában jöttek-mentek és a végén olyan figurás körtáncot jártak, a „léderlang”-ot.

Pedig reggel három órakor megkondult sûrû, szapora, egybeolvadó, magas hangján a fakolomp, mely az elsõ sittre hívta a bányászokat. Hogy szerettem a hangját ennek a különös, õsi hangszernek, az üde nyári hajnalok serkentõ frisseségét, a napfelkelte diadalát idézi még most is emlékembe! […]

A bányászok akkor még mesterembereknek tudták magukat, olyan kasztfélének, ezen belül volt szaktudás, tapasztalat szerint bizonyos rangfokozat. A bánya ekkor még nem volt gépesítve, a csilléket az egyenes szinten lovak húzták, a mesterek, nem olyan nagyon régen még a bányászcéh mesterei, mindenféle munkához értettek, a gránit-vagy bazaltkõzetet hosszú fúróvésõvel, kézikalapáccsal fúrták. A megfúrt lyukba nem szabad belenézni, mert ott megláthatod a bányarémet – ezt meglátni pedig nem szabad, mert az szerencsétlenséget hoz. Baleset ritkán fordult elõ, robbanó gáz a tiszta közelben nem volt, a bányászok nyílt lángú olajfoncával jártak a munkába, de az olyan helyen, ahol valamilyen baleset történt, keresztet vetettek, mert ekkor még õszintén vallásosak és – negyvennyolc emlékével a szívükben – nagy magyar hazafiak voltak. Emlékszem egy képre – talán Glatz Oszkár festette –, a sittre, vagyis a váltásra menõ bányászok fél térdre ereszkedve imádkoznak a bánya bejárata elõtt, mielõtt a mélybe mennének. Ennek a csendes, csoportos imának én is kalaplevéve nem egyszer szemtanúja voltam.

(Ferenczy Béni: „Nagybányai emlékeim”. Második vázlat, 1956)

Comments are closed.